Az alábbi történet jól illusztrálja, hogy nemcsak "beleszületni" lehet a szegénységbe, hanem a képzettség ellenére is elérheti az embert egy munkahely elvesztése vagy akár egy betegség következményeként. Imre mesél nekünk, aki a sok egyéni nehézsége ellenére is fontosnak tartja, hogy fölhívja a figyelmet a hasonló helyzettel küzdőkre és arra, hogy mindenkinek jár a méltó megélhetés. 

Imre vagyok, a Közmunkás Mozgalom a Jövőért csoport aktivistája, egykori közmunkás, korábban gyógypedagógus szakoktató.

Mielőtt közmunkás és hajléktalan lettem, egy speciális közoktatási intézményben dolgoztam vidéken, szakoktató pedagógusként, ahol állami gondoskodásban nevelkedő, és enyhe fokban sérült gyermekeknek tanítottam szobafestő- mázoló- és tapétázó elméletet és gyakorlatot. Imádtam a szakmám, és imádtam átadni a tudásom a sérült tanulóknak, mert úgy éreztem, hálásabbak, mint az ép emberek.

A diplomamunkámat is két itt végzett tanulóról írtam, akiket tanítottam, többek között arról is, miként alakult az életük. Egyikük nálam szerzett jó, azaz négyes osztályzatot, és a későbbiekben el is tudott helyezkedni szobafestőként. Ez a fiú beszédhibás volt,  és ebben az intézményben csodálatos módon javult a beszéde is. A másik gyerek, egy lány, gazdaasszonynak tanult; megtanult főzni, mosni, vasalni, takarítani, és ezzel lehetőséget kapott, hogy munkába álljon a vendéglátásban. Ám ő sajnos nem jutott messzire az életben, és idővel lecsúszott.
Az állami gondoskodásban felnövő gyerekek, ha nem tanulnak tovább, a nekik megtakarított pénzt 18 éves korukban felvehetik; és ha nincs mellettük egy pártfogó, akkor előfordul, hogy az ilyenkor megjelenő szüleik, rokonaik elkérik tőlük az összegyűlt pénzt. A két diákom története közt az volt az egyik fontos különbség, hogy míg egyikük határozottan elutasította ezt a kérést, addig a másik engedett a szülői nyomásnak. A két fiatal párhuzamos történetéből pedig kitűnt számomra, mennyi minden múlik a támogatáson, és a külső körülményeken.

Engem az állásomból  ötvenkét évesen bocsátottak el. Ez hét éve történt; egy csütörtöki napon; szóltak, hogy hétfőn már nem kell bejönnöm, és a felmondási időt sem kell kitöltenem; így kerültem ki tizenhárom év után ebből az iskolából a nagy semmibe.

Az elmúlt években, miután vidékről felkerültem, sok helyütt dolgoztam – például utcaseprőként, de havat is lapátoltam; és sok más hasonló munka után értesültem arról, hogy a közterület felügyelet mellett működő Parkőr programba közmunkásokat keresnek. Így 2012 szeptemberével ebben a programban kezdtem el dolgozni, és két évre parkőr lettem. 
Szerettem figyelni a játszótéri játékokra, a temetőkben pedig a rendre és a tisztaságra felügyeltem. Az egyik külső kerület temetőjében, ahol dolgoztam, méltányosan és emberségesen bántak velünk. Ha esett, nem zavartak ki, mert tisztában voltak vele, hogy hajléktalan vagyok. A területi igazgató munkánk lejártakor egy csomag kávéval is megköszönte a munkámat; a biztonsági szolgálattól pedig egy doboz bonbont kaptam – miközben a minket foglalkoztató közvetlen vezetőimtől soha, semmi hasonló gesztus nem érkezett.

Ami szembetűnő volt, és nem is szerettem közmunkásságom alatt, az a közmunkások általános megítélése és megkülönböztetése volt. Például nekünk egy fővárosi szervezettel kellett kapcsolatot tartanunk; nekik jelentettük a hibákat, amiket a parkokban, játszótereken tapasztaltunk; és így értesültünk arról, hogy ugyanarra a munkára, amit mi közmunkásként végeztünk, négy kertészt is foglalkoztatnak, a miénknél jobb fizetésért és munkafeltételekkel. Máskor meg aluljáróban kellett dolgoznom, ahol bár rendőrök és közterület felügyelők is teljesítettek szolgálatot,  mégis nekünk, közmunkásoknak kellett vigyáznunk az aluljáróra, és a hajléktalan testvérekre. Én a Blahán voltam, és ott hallgattak is rám, mert megértettem őket. Magam is voltam ilyen helyzetben - éjszakai járatokon utaztam; vonaton, villamoson, tehát magam is „utcai harcos” voltam, két kemény hónapot töltöttem a mínuszokban - egy forint nélkül.

De hajléktalanként számos más hátrány is ért minket. Egy alkalommal például a szállónk közelében hirdettek meg egy tartós élelmiszer osztást: krumplit, cukrot, tésztát osztottak a helyi önkormányzat részéről. Mikor odamentünk, kiderült, hogy bár a kerületben laktunk, mégsem vagyunk jogosultak rá. Pedig szívesen főztünk volna mondjuk egy paprikás krumplit.

42 év 186 munkanap van a hátam mögött; 59 éves vagyok. Dolgoztam, még ún. kommunista műszakban  a bajai uszodában (melynek 25 méteres medencéjéből olyan sportolók indultak el, mint Hosszú Katinka, vagy Vereczkey Zsolt paralimpikon). Vannak betegségeim, és sehol sem tudok elhelyezkedni, mert öregnek tartanak. Sajnos, már az egészségi állapotom miatt sem tudnak felvenni, még diplomásként sem. Múltkorában az egyik levéltár portájára kerestek embert, de az egészségi állapotom miatt nem merték vállalni a foglalkoztatásommal járó kockázatokat.

Elengedhetetlennek tartom, hogy a kormány olyan segélyezési rendszert dolgozzon ki, amelyből szűken, visszafogottan, de meg lehet élni!

Ha csak közmunka jut valakinek, akkor legalább a minimálbért fizessék ki!  

A közmunkásoknak is legyen évi rendes szabadsága, ugyanannyi, mint a többi munkavállalóé, és  ugyanúgy dönthessenek, mint más munkavállaló arról, hogy hogyan veszik ki a szabadságukat!

 A beszéd október 17-én, A szegénység elleni küzdelem világnapján hangzott el. 
Nyílt levelünket a megfelelő szintű garantált minimumjövedelemről az alábbi linken olvashatjátok, és csatlakozhattok is hozzá – ebbéli szándékotokat, kérjük, a hapn@hapn.hu email címen jelezzétek!